90.rész

Sziasztok! Újra Szombat, yepp. 90 rész.. wow, szép szám.:)) Kicsit furcsa, hogy már ennyinél járok, de egyben jó érzés is. Az oldal túllépte a 63.000-res nézettséget, és pontosan 63 olvasóval rendelkezik.:DD Köszönöm!:)
Az előző résznél megoszlottak a vélemények a történetről, mint mondtam, elfogadom a negatív kritikát is, nem sértődök meg, nem kívánlak benneteket a pokolba, hiszen így legalább tudok, és próbálok majd fejlődni.
Mára csak ennyi voltam. Jó olvasást, szép hosszú hétvégét, legyetek jók! Jövő szombaton 20 komi után ismét itt vagyok. Pussz♥

                                      ~ Bukott sztár ~

Iszonyatos lassúsággal sétáltam le a lépcsőn. Minden lépésnél azon gondolkoztam, hogy vajon jól döntök-e? Nagy erőfeszítések árán nem rohantam vissza a szobámba. Amint a vízszintes talajon álltam, elkapott a hányinger. Jobban izgultam, mint.. mint..?? Fogalmam sincs, de az biztos, hogy a lábaimon alig bírtam megállni, úgy remegtem. Amint a 4 fős csoport észrevett, már tudtam, nincs visszaút. Odasétáltam hozzájuk, és megálltam tőlük egy méterre.

- Döntöttél? – kérdezte Matt. Hangja megremegett, amit még most sem értek. Ennyire fontos neki a döntésem? Nem válaszoltam csak bólintottam egy picit, és a zoknimat kezdtem vizslatni. – És? – sürgetett. Felnéztem rá: szemei csillogtak, ajkát idegesen rágcsálta, testsúlyát pedig egyik lábáról a másikra helyezte. Vettem egy nagy levegőt, majd beszélni kezdtem.

- Most, vagy soha. – nyögtem ki a szemeibe bámulva.

- Ez azt jelenti, hogy.. – suttogott.

- Rád bízom magam. Csinálj belőlem szupersztárt. – mosolyogtam, mire a 30-as éveiben járó férfi, erősen szorított magához. Nevetve viszonoztam ölelését. Szíve dobogását éreztem, elképesztő löketet adott. Ennyire bízik bennem? Ennyire fontos vagyok neki?

- Köszönöm! – hajtogatta egyfolytában, aztán elhúzódott.

- Ezt ne köszönd. Én köszönöm, hogy képes voltál megkeresni ezért.

- Akkor újra én leszek a testőröd? Vagy, ha váltást szeretnél.. – kezdett bele Brooks, de egy szoros öleléssel hallgattattam el.

- Meg ne próbáld befejezni a mondatot, mert kettészedlek. – nevettem. Hústorony aranyosan bújt hozzám.

                                                *~*~*

Miután kellőképpen lenyugodtunk, kiültünk a teraszra megbeszélni a jövőt. A szüleim is velünk tartottak. Míg elhelyezkedtek a többiek, elővettem egy cigarettát, és meggyújtottam.

- Mióta dohányzol? – nézett rám rosszallóan Matt.

- 3 éve. Tudod, ennek köszönhetem, hogy most egészséges vagyok. – fújtam ki a füstöt. Mint minden józan eszű ember, ő sem akart hinni a fülének, ezért elmagyaráztam, hogy miről is van szó. Amint ezen a témán túlléptünk, feltettem azt a kérdést, mely legjobban érdekelt. – Mi a terved? – kérdésem hallatán Matt arcára egy önelégült mosoly szökött.

- Meghívást kaptál a Nickelodeon által szervezett Kids Joice Awards-ra, mint díjátadó.

- Tessék? – emeltem fel a hangom, mely most 4 oktávval magasabban csengett. Matt és Brooks csak jóízűen nevettek reakciómon.

- Jól hallottad. Te fogod átadni az „év férfi énekese” kategória nyertesének a díjat. Kihasználjuk az alkalmat, hogy meghívtak. Nagy hírt fog kelteni, hogy újra TV-ben, újságban vagy.. aztán csinálni kéne pár új számot, és indulhat a turné! – csapta össze kezeit.

- Imádlak. – nyögtem ki elragadtatva, mire a körülöttem lévők ismét felnevettek.

- Benne vagy? – mosolygott.

- Persze, de.. most..hogyan tovább? Hol fogok lakni? – reméltem, hogy nem hozza fel a közös lakásunkat egykori barátnőmmel, mivel ez nekem kemény dió lenne. Így se tudom, hogyan fogom túlélni a találkozást. Lehet, jobb lenne elkerülni egymást.. legalább addig, amíg lehet.

- Azt én megoldom. Már tervben volt, de akkor most már biztos, hogy veszek neked egy házat, és mivel hallottam, hogy meg van a jogsid, egy kocsit is kapsz tőlem.

- Megvesztél? Még nincs annyi pénzem, hogy ki tudjam fizetni.

- Nem is kell. Ez úgymond egy „üdv újra itt" ajándék. Elég lesz egy köszönöm. – állt fel, és mi is követtük a példáját.

- Én.. nem tudom, hogyan fogom ezt meghálálni.

- Adj bele mindent, írj jó számokat, ne kerülj balhéba, és együtt meghódítjuk a világot. Ennyi a kérésem cserébe. De Lisa.. 100%, hogy elmúlt a betegséged, és jól vagy? Bírni fogod a próbákat? Ugyanúgy elő fog jönni megint a stressz, és a rajongóid nem fognak megbékélni a tudattal, hogy cigizel.

- Nyugi, Matt. Bírni fogom, erősebb vagyok, mint 3 évvel ezelőtt. Csak bízz bennem. – mosolyogtam.

- Akkor nagylány..áll az alku? – nyújtotta felém jobbját. Ennél határozottabban még soha senkivel nem fogtam kezet.

- Áll az alku. – ráztam meg.

Mivel már éjfél körül mozgott az idő, vendégeink úgy döntöttek, hogy elmennek. Úgy beszéltük meg, hogy Hétfőn (2 nap múlva) indulunk Londonba, addig lesz időm összepakolni, és elbúcsúzni. Álmosan dőltem bele az ágyba, és igaz, hogy már nem annyira sok, de még így is tömérdek kérdéssel a fejemben aludtam el.

                                         ~ 2 nap múlva ~

2 napja olyan vagyok, mint egy mérgezett egér: Ide-oda rohangálok. A ruháimat becsomagoltam a bőröndökbe, a sminketeket, cipőket, kellékeket, gördeszkákat, és mindent, ami az enyém. A munkahelyemen is voltam, hogy felmondjak, amit először nem néztek jó szemmel, de amint elmondtam a miértjét, sok sikert kívántak, és ölelkezve, boldogan búcsúztunk el egymástól. Fél évig dolgoztam a Tempo Cafe-ban, és nagyon élveztem. Hangulatos kis kávézó, az biztos.

Már csak 2 fiók volt hátra, így egy nagy sóhajtással húztam ki az egyiket. Zoknik, bugyik, tollak, ceruzák, majd.. egy fényképalbum? Csodálkozva nyitottam fel, és amint elolvastam a belőle kihullott levelet, görcsbe rándult a gyomrom. Az a bizonyos „Törpilla” megszólítás. Már nem voltam képes sírni, mivel 3 évig gyakoroltam, úgymond edzettem magam.. Hatalmasat nyelve raktam be a bőröndöm oldalzsebébe, majd tovább kutakodtam. Már azt hittem, hogy végre kész vagyok, mikor halk puffanással esett le a földre egy karkötő kupac, azzal a bizonyos 6 karkötővel. Csak ledermedve bámultam őket, és fogalmam sem volt, mit csináljak. Végül leguggoltam, és az elsőt, számomra legkedvesebbet (ha lehet ilyet mondani) simítottam végig. A régi érzések fojtogatták a torkomat, olyan voltam, mint egy kitörni készülő vulkán. Minden szó nélkül helyeztem el jobb csuklómon a fektetett nyolcast, míg a balra a másik ötöt húztam fel. Nem voltam benne biztos, hogy jól döntök, de.. nagyon úgy néz ki, sőt már biztos is, hogy visszamegyek Londonba, és találkozni fogok a fiúkkal, Arianaval. Az elmúlt években még a nevüket sem mertem kiejteni, de most minden megváltozott. Visszatérek!

                                                   *~*~*

Másnap hajnalban az ébresztőmre keltem fel. A szemem szinte kipattant a helyéből, villámgyorsan álltam fel, és rohantam be a fürdőbe. Még mindig nehezen tudtam felfogni, hogy pár órán belül Londonba leszek.. ott, ahol minden elkezdődött, és ért véget. Miután letusoltam, magamra kapkodtam a fekete farmeremet, egy fehér trikót, hozzá egy „H” feliratú kapucnis felsővel, egy nyaklánccal, és a fekete, magas szárú, szegecses csukámmal. 

Miután a pilláimat átpödörtem szempillaspirállal, lesétáltam a konyhába, ahol apa és anya már fitten, és mosolyogva segítettek kicipelni a 12 bőröndömet a kint várakozó Range Rover-be. Még most sem tudom, hogy fért el minden benne, de a 2 „srác” megoldotta. Miután minden készen volt, Matt és Brooks elköszöntek a szüleimtől, majd beszálltak a kocsiba. Kirázott a hideg, de nem azért mert fáztam, hanem mert tudtam, hogy mi jön most. Könnyes szemmel fordultam feléjük, és azonnal sírni kezdtem, mikor megláttam anya könnyekkel teli szemeit.

- Nagyon szeretlek benneteket. – öleltem meg őket csendben sírdogálva.

- Ne sírj Lisa, hiszen fantasztikus életed van, volt és lesz. Nagyon jó emberekkel leszel körülvéve, és telefonon majd tartjuk a kapcsolatot. – nyugtatott apa, de a szája nagyon lefelé görbült, és tudtam, hogy ha nem lenne férfias büszkesége, ő is sírna.

- Köszönök mindent. Ti mindig itt voltatok nekem, bármi volt. Nálatok jobb szülőt elképzelni se tudnék. Örülök, hogy a lányotok lehetek. – szipogtam. Szavaim megtették a hatásukat, ugyanis apa szeméből is kicsordult a sós könnycsepp.

- Bármit hozzon a jövő Lisa.. bármi történjék velünk, vagy veled.. tudd, hogy honnan indultál. – sírt anya.

- És azt kicsim, hogy mi nagyon-nagyon büszkék vagyunk rád! – nem tudtam mit mondani, csak sírtam, és még utoljára megöleltem őket.

- Nem mondom, hogy viszont látásra, mert hamarosan ismét látni fogjuk egymást, ígérem! – törölgettem szemeimet, majd egy utolsó pillantást vetettem rájuk, a házra, és beszálltam a kocsiba. Míg ki nem értünk az utcából addig integettem nekik. Már most rettentően hiányoztak.

Fél óra alatt kint voltunk a reptéren, ahol eléggé furcsán néztek ránk, és a 12, telepakolt bőröndömre. A napszemüveg szerencsére eleget takart belőlem, így senki nem ismert meg. 10 percen belül már a London felé tartó magánrepülőgépen ültünk, fülemben a fülessel, kezemben pedig a Twiterrel. „Köszönök mindent, ti vagytok a világon a legjobb szülők!♥” – írtam ki, majd lezártam a telefonomat, és elaludtam.

                                                    *~*~*

Minden, de tényleg minden hülyeséget összeálmodtam. Rengetegszer utaztam már repülőn, de most mégis gyomorgörccsel csatoltam be az övemet, mikor a pilóta megkért rá. Talán nem is a leszállástól féltem – sőt biztos is – hanem Londontól. Hogy újra itt vagyok 3 év kihagyás után. Mit fogak hozzám szólni a fiúk, Ariana, és a rajongóim? Az utóbbi nagy része biztos boldog lesz, legalábbis nagyon remélem, hogy nem veszítették még el a belém vetett hitüket. Ariana egyáltalán együtt van még Niall-el? Hogyan nézhetnek ki? Vajon megváltoztak? Tuti biztos, hiszen 3 év hosszú idő. Szar érzés ez a tudatlanság. Megtehetném, hogy gyorsan bepötyögöm a nevüket a Google keresőbe, és pár óra alatt visszanézem az elmúlt évek történéseit, de egyszerűen nem akarok tudni semmit. Bevallom, félek. Reménykedek benne, hogy bandaként futnak még, és egyikük sem kezdett szólókarrierbe.. ők öten tökéletesek. Nagyon haragszanak rám? Biztosan..

A gép hamar megállt alattunk, én pedig már a fejemre tettem a napszemüveget, hiszen a fotósok állandóan itt üdülnek, annak reményében, hogy pár sztárt sikerül elcsípniük. A bőröndjeim mennyiségére sokan felfigyeltek, köztük a paparazzik is, akik ugrásra készen figyelték minden mozdulatomat, de nem ismertek fel, amit köszönhetek annak, hogy nem hasonlítok a régi Lisára.. talán csak a szemem. Matt és Brooks segítségével kicipeltük a poggyászokat a reptér előtt álló kisbuszba. Fogalmam sem volt hova megyünk, de nem is nagyon érdekelt. Nézelődtem, akárcsak egy rossz turista.

- Először is szerintem pakoljunk le a házban. – nézett rám Matt a visszapillantó tükörből, ezzel engem kizökkentve a 10 perce tartó bambulásomból.

- Milyen házban? – kérdeztem vissza, mire menedzserem arcán egy mosoly terült szét.

- A te házadban. – nyomta meg erőteljesen a "te" szócskát. Egyre nőtt bennem az izgalom, hiszen kíváncsi voltam a saját kis lakásomra. 2 perc múlva egy barátságos, kinézet alapján jómódú negyedben álltunk meg. Az elém tárulkozó látványtól az állam a betonig koppant – szerencsére csak képletesen.. – testem pedig szó szerint leállt, moccanni sem bírtam, csak bámultam az építménycsodát.

- Belülről még szebb. – ragadta meg karomat Brooks, és húzni kezdett. A bézs színű kövezett úton mentünk egészen az ajtóig, mely mélybarna volt, mellette egy csengővel. Testőröm megadta nekem a lehetőséget, hogy én nyissam ki újdonsült lakásomat. Kezem kicsit remegett mikor a kilincset lenyomtam, és az elém tárulkozó látványtól még a vér is kiszaladt a lábamból pár másodpercre. Egy kisebb előtérben voltunk: fogas, cipős polc foglalt itt helyet. Tovább menvén egy nagyobb folyosón találtam magam, ahol a padlószőnyeg színe bordóra váltott. Az egyik oldalt volt egy nagy fehér ajtó, odamentem, és benyitottam. Gyönyörű fürdőszoba, tusolókabinnal, és fürdőkáddal egyaránt. Miután becsuktam, továbbindultam.  A szőnyeg helyét a világosbarna parketta vette át. Annyira lefoglalt a talaj nézegetése, hogy észre sem vettem, hol vagyok. Mikor felnéztem, kis résnyire nyílt a szám akaratom ellenére. Olyan volt a konyha, mint egy álom. Gyönyörű fekete színű bútorok, tetejükön márvány pulttal. A plafonról két lámpa lógott alá. A bárpultot körbejártam, kezemet végighúzva a márvány felszínén. Az egyik polc alá be volt építve egy ablak, amelyen keresztül ki lehetett látni a bejáróra, és az utcára. A szenilis néniknek első osztályú lenne, akik napjuk 90%-át a szomszédok figyelésével töltik.

Miután minden kis részletet megnéztem, továbbhaladtam a nappaliba. Az eddigi meleg és lágy színektől eltérően, a padlószőnyeg ciklámen, rózsaszín, és lila színárnyalattal rendelkezett. Bal kéz felől volt az étkező, egy nagy, barna asztallal, körülötte 8 zöld székkel. Jobb kéz felől volt a nappali, egy vajszínű, félkör alakú, hatalmas kanapéval, melyeken a környezethez színben illő párnák voltak. Előtte egy üveg dohányzóasztal, és még előrébb egy plazma TV. Tetszett, hogy ha valaki közelebbről szeretné nézni a TV-t, akkor megteheti, mivel 2 piros székféleség volt odapakolva. Nagyban legeltettem a szemem, mikor rájöttem, hogy a tévékészüléktől pár méterre van egy fehér zongora. Nagyon meglepődtem, de ahogy az ujjaimat végigszántottam a billentyűkön, egyből beleszerettem ebbe az egészbe.

Azt hittem ennél jobban már nem tudnék elámulni, de tévedtem. A szobám gyönyörű volt annak ellenére, hogy semmi extra motívum, vagy feltűnő szín nem került ide. A falak halványsárgás voltak, középen egy fehér franciaágy, rengeteg párnával, és kétoldalt egy-egy kis polcféleséggel. Az ágy fölött egy érdekes lámpa lógott, amelyet ha felkapcsoltam, kör formában világította meg a szobát, mint egy diszkó gömb. A falról egy függöny lógott lefele, ezáltal még idillibbé téve a környezetet. A szobához tartozó fürdő is gyönyörű volt, mint minden más. Ezeken kívül még 2 fürdő volt a házban, és 3 vendégszoba, plusz egy edzőterem, zeneszoba, mozi szoba, és dolgozószoba. Az udvarról nem is beszélve. A fű gyönyörű élénkzöld, a bokrok gondosan nyírva, a medence vize tiszta, és kék. Imádtam ezt a házat. Mindent, ami benne volt.

Miután az egész lakást végigjártuk – beletelt 30 percbe – a fiúk hagytak nekem egy kis időt, hogy kipakoljak a szobámban, addig ők elmentek kávézni valahova. Mivel még volt egy órám a KJA megbeszélésig, bekapcsoltam a TV-t, a zenecsatornára vittem, és miközben az hangosan szólt, bepakoltam gardróbomba az eddig a bőröndömben nyomorgó ruháimat. Lehet, hogy a sors keze, vagy csak véletlen, de a fiúkról egy szó sem esett abban a bő 40 percben. Muszáj voltam abbahagyni mindent, ugyanis a megbeszélés előtt rendbe akartam hozni kicsit magam. Nyakig elmerültem a kádban, és csukott szemmel relaxáltam pár percig. Mikor már teljesen kiáztam, megtörölköztem, a ruháim közül kiválasztottam egy vajszínű, csipkés combközépig érő ruhát, hozzá illő magassarkúval, azt magamra kapkodtam, megcsináltam az alap sminkemet – szempillaspirál, színezett arckrém, egy kis szemhéjtus – pár ékszert magamra akasztottam, és kitipegem a ház elé. Gondosan bezártam „kis” kulipintyómat, majd a ház előtt várakozó limuzinba ültem be.

- Matt? – érdeklődtem menedzserem holléte felől.

- Már ott van. – mosolygott Brooks, és gázt adott. – Hogy tetszik, hogy újra limuzinban ülsz? – sandított rám.

- Furcsa érzés, de imádom! – dőltem hátra jólesően az ülésben. Nem volt hosszú az út, maximum 10 perc. Egy hatalmas, több emeletes, ultramodern épület parkolójában álltunk meg. Belülről még gyönyörűbb volt, mint gondoltam. A sajtókonferencia – ahogy a portás hölgy fogalmazott – a 10. emeletlen volt. Soha nem volt bajom a liftezéssel, de a mostanit nagyon untam. Lassabban ment, mint átlagos társai, s a bennem lévő alap idegesség és izgalom keverékét még jobban fokozta. Szinte kimenekültem az ajtaján, mikor az kinyílt. Brooks egy fekete ajtóig kísért, ahova azt mondta, hogy nem mehet be, mivel ő nem fontos ember. Egy nagy levegővétel után benyitottam a túlméretezett irodába. Szememmel ismerős arcokat kerestem, és már majdnem pánikhangulatba kerültem, mikor Matt hangosan köszöntött, és vele együtt a többi ember is felpattant. Rengeteg név hangzott el, és már a saját nevem folyamatos mondogatását is kezdtem megunni, amikor két szempár régi emlékeket ébresztett bennem.

- Nathan Kress. Már ha nem ismernél meg. – nyújtott kezet vigyorogva. Hangja elképesztően mély volt, szinte morgott.

- Nathan? Úristen, de megváltoztál! – fogadtam el jobbját.

- Te sem panaszkodhatsz. – kacsintott. Teljesen elájultam, persze nem szó szerint. Nathan rengeteget változott, férfias vonásai megjelentek. Már nem ő volt a pici, és cuki Freddie az ICarly-ból.

Miután feleszméltem, bemutatkoztam a többieknek is. Híresebbnél híresebb emberek vettek körül, olyanok, mint Zac Efron, a True Jackson sztárja, Keke Plamer, Nicki Minaj, a pókember sztárja, Andrew Garfield. Annyira különcnek éreztem magam köztük. Ők nagy emberek, hatalmas hírnévvel, én pedig egy.. nem is tudom. Egy bukott „sztár”.

A megbeszélés nagyjából arról szólt, hogy kinek, mikor kell színpadra lépni, mit kell mondania, milyen vicceket kell elsütnie. Valójában mindig is sejtettem, hogy betanult dumát mondanak az ilyen díjátadókon, hiszen annyira feltűnő. Azt is megbeszéltük, vagyis a fővezetők kiosztották, hogy ki kivel lesz párban. Igazából reménykedtem benne, hogy olyan embert kapok, akivel váltottam már pár szót. Végül Nathan-t tették mellém, aminek rettentően örültem.

A ház

Konyha

Nappali

Lisa szobája