91.rész

 Sziasztok!:) Életem legrosszabb Szombatján vagyok túl, hiszen iskola volt, és ez a szombati napom varázsát elég szépen hazavágta. Másrészről kicsit punnyadok, semmi kedvem semmihez, de az vigasztal, hogy 1 hét itthon. Ennyit rólam..
Nagyon büszke vagyok rátok, hiszen 30 komit hoztatok össze a kért 20 helyett, és az olvasóim száma már 66-ra nőtt. Köszönöm!:))♥ Cserébe hoztam nektek egy részt, aminek szerintem naaaagyon fogtok örülni.:D Legalábbis remélem, mert én már mind a 10 körmömet lerágtam, miközben megírtam, mert szeretném ha a "visszatérés" hatásos lenne. Nem is dumálok tovább, inkább olvassátok minél hamarabb, és várom a véleményeket.:D 
Ja, és még valami.. A komikra nem válaszolok, de elolvasom őket, és RETTENTŐEN JÓL ESNEK, de tényleg. Ti vagytok a legjobb olvasók, imádlak titeket.:))
És még mindig valami.. (bocsi, kicsit szétszórt vagyok). Mivel szünet van, ezért szerdán is hozni fogok egy részt, HA.. ismétlem..HA meglesz addigra a 20 komi, ami tudom, nem kis feladat, de ha most össze bírtátok hozni a 30-at, akkor az is csak meg lesz.:)
Jó szünetet, ha összejön szerdán, ha nem, akkor szombaton jelentkezem! Pusszantás.♥

                                                            ~ "Jó újra látni!" ~

Két óra folyamatos dumálás után – vagyis a többiek dumáltak én meg csak csendben figyeltem – vége lett mindennek. Holnap 3-ra kell mennünk a helyszínre, ahol elkezdjük a tényleges próbákat. Elköszöntem mindenkitől, majd megvártam, míg Matt is így tesz. Mellém sétált, és átölelte a vállamat.

- Menni fog? – kérdezte.

- Remélem. – villantottam felé egy vérszegény mosolyt.

- Valami baj van? Nem jó párt kaptál? – állt meg velem szemben.

- Dehogy, Nathan fantasztikus. – hatásszünet. – Egyszerűen csak nem látom értelmét annak, hogy engem kértek fel erre a feladatra. Nem érdemlem meg. Feladtam. Csalódást okoztam a rajongóimnak, és ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak!

- Hagyd ezt abba, Lisa. Bíztam benne, hogy nem fogod így gondolni, de ezek szerint tévedtem. Figyelj rám. – fogta meg a kezem, és a mellettünk lévő kanapéra húzott le. Megvárta míg ránézek, aztán elkezdte. – Nem azért mentél haza, mert meguntad a zenélést, hanem mert muszáj volt. Nemhogy szégyenkezned kéne, hanem büszkének lenni saját magadra.

- Tessék? – hitetlenkedtem. - Ez nevetséges!

- Befejezhetem? – sandított rám. Bólintottam. – Nem sok lány, sőt.. még fiú sem lenne képes arra, hogy 3 év gyengélkedés után visszatérjen. Erős voltál, és ha néha még úgy is érezted, hogy ennek már nincs értelme, és feladod, mégis végigcsináltad. Meggyógyultál. Azért hívtak ide, mert felnéznek rád. Én is azt teszem. Sokan feladtuk volna már a legelején, még a turnén. De te nem tetted. – fúrta pillantását enyémbe – Érted most már miért vagy itt? – megszólalni sem bírtam. Annyira jól estek a szavai. Láttam rajta, hogy minden egyes szót komolyan gondolt, és ezért rettentően hálás voltam. Úgy éreztem, hogy a remény, és a bizonyítani akarás visszatér belém.

- Köszönöm! – öleltem meg.

- Neked bármikor nagylány. – nyomott egy puszit a hajamra.

- Mi a terved a nap további részében? – húzódtam el tőle pár perc után.

- Talán meghívnálak vacsorázni. Elmennénk hárman egy csendes kis étterembe, és megbeszéljük a 3 év történéseit. Rendben?

- Benne vagyok. – álltam fel.

                                                *~*~*

A fiúkkal azt beszéltük meg, hogy egy óra múlva visszajönnek értem, addig készüljek el. Nem utcai, de nem is báli ruhát kell magamra vennem az utasítás szerint. Beálltam a zuhany alá, 5 perc alatt lerendeztem a tisztálkodást, és mivel unatkoztam, a hajamat is megmostam. Törölközőbe csavartam magam, aztán kisétáltam a gardróbomhoz. Pár perces keresgélés után megtaláltam a megfelelő darabot. Egy fekete cicanadrág, hozzá egy barna, ráncos felső, derekán fekete masnival. Magamra vettem, majd a vállamra egy törülközőt terítettem, hogy mégse vizezzem össze a hajammal összeállításomat.

Megszárítottam büszkeségemet – hajamat -, pár szálat hátratűztem, és készen voltam. Nem volt szükségem hajsütőre, mivel az alap hullámok megtalálhatóak voltak benne, fejem tetejétől egészen a derekamig. Imádtam. Még volt 15 percem az indulásig, ezért elővettem a laptopomat, és felnéztem Twitterre. Matt nem tiltotta meg, hogy ittlétemről értesítsem az embereket, ezért kiírtam, hogy „London még mindig csodálatos! :)” Csomóan kihasználták, hogy fent vagyok, és tömérdek kérdéssel bombáztak. Néhányra válaszoltam is, de bennfentes infókat senkivel sem közöltem. Kíváncsi voltam a reakcióra, amit majd a felbukkanásom fog kiváltani az emberekből. Pontban 9:00-kor csöngettek az ajtómon, ezért a telefont becsúsztattam melleim közé, bezártam gyönyörű házamat, és ajtót nyitottam.

Nagyon jó estét töltöttem a fiúkkal. Nosztalgiáztunk egy csomót, miközben finomabbnál-finomabb kajákat tömtünk magunkba. Kikívánkozott belőlem a kérdés, ezért fel is tettem, hogy mi van a fiúkkal. Matt nem takargatta mosolyát, hanem vigyorogva mesélte, hogy ők is rengeteget változtak, még mindig bandaként futnak, de a többit majd elmesélik ők. Már most rettegtem attól, hogy mit fognak hozzám szólni. Féltem.

                                                 *~*~*

Az elkövetkezendő két hétben a nyelvem a padlót csapdosta. Rengeteget rohangáltam, egyik helyről a másikra. Próbáltunk a KCA-ra, közben új dalokat írtam, és amint elkészültem velük, már vettük is fel a stúdióban. Az új kislemezem már útban volt, egyszóval újra felpezsdült az életem.

Nathan-el ez idő közben eléggé közel kerültünk egymáshoz, persze csak barátilag. Rettentően jó fej srác, nagyon jól megértjük egymást. A főpróbán csücsültünk, hiszen holnap már élesben fog menni minden. Gyönyörű ruhám van, amit külön nekem terveztek. Este 6-ig próbáltunk, aztán mindenki elköszönt mindenkitől, és hazamentünk. Annyira izgultam, hogy a TV előtt ülve remegtem. Nagyon nem vall rám ez a viselkedés. Nem attól féltem, hogy elrontom a hatezer milliószor begyakorolt pár mondatomat, hanem attól, hogy újra látni fogom Ariana-t és a fiúkat. Már a tudat is kikészített. Nem tudtam odafigyelni a műsorra, ezért kikapcsoltam a készüléket, és inkább megfürödtem. Fél óráig áztattam magam a kádban csukott szemmel, és bizonyára még ugyanennyit folytattam volna, ha az IPhone-om el nem kezd pittyegni. Megtörölköztem, felvettem a rövidnadrágomat, és a trikómat, leoltottam a lámpát, majd az ágyon heverő készülékhez sétáltam. A név láttán hatalmas mosoly terült el arcomon, így nyitottam meg az üzenetet. „Gyere Skype-ra, ha tudsz! xx „Már nyitottam is fel a gépem tetejét, amely egy perc töltés után üzemképes volt. A felugró ablakban elfogadtam a hívást, így bevillant képernyőmön az ismerős arc.

- Szia Csajszi! – integetett.

- Hazel. – mosolyogtam. – Minek köszönhetem hívásodat?

- Unatkoztam, és beszélgető partnerre volt szükségem. Ráérsz? – nézett rám nagy szemeivel.

- Ha nem érnék rá, szerinted elfogadtam volna a hívásod? – incselkedtem vele.

- Ne kezd, Hemstwort! – fenyegetett meg, de a végére velem együtt felnevetett.

- Mizu van veled? Milyen Kanada?

- Ahw, egyszerűen imádom! Nincs olyan őrült meleg, az emberek nem ordibálnak egymással az utcán, nincs több százmillió dudáló autó. Csendes, barátságos, és nyugodt. És olyan jó pasik vannak, te jó Isten! – kapott szívéhez.

- Őrült vagy még mindig. – nevettem.

- De így szeretsz. – pislogott nagyokat.

- Igen, így szeretlek. – formáltam szívet kezemmel.

- Mesélj te, hiszen kettőnk közül nem én vagyok szupersztár. Milyen Chicago?

- Már nem Chicagóban vagyok.

- Akkor jól láttam, hogy az nem a szobád. Hova mentél te csaj? Ugye nem Dubaiba?

- Hülye. – nevettem. – Vissza a gyökerekhez.

- Te Londonba vagy? – húzta fel szemöldökeit meglepetten.

- Igen. Matt megkeresett. Tudod, a régi menedzserem.

- Oké, mesélj el mindent részletesen. – dőlt hátra és ölébe vette a gépet. Úgy tettem. Mindenbe beavattam, hiszen bíztam benne. Miután már nem volt mit mesélnem, sóhajtott egy nagyot, és elragadtatva bámult rám. – Mi az? – mosolyogtam zavartan.

- Olyan büszke vagyok rád Lisa. – nyögte. Szívemet melegség töltötte el. Jól estek szavai.

- Köszönöm!

- Akkor holnap a TV képernyőn foglak viszontlátni. Úgy várom már! – csapta össze kezeit izgatottan. – Amúgy tudod már a férfi kategória nyertesét? Ki az? – hajolt előre.

- Nekünk sem mondták még el.. mi is ott fogjuk megtudni a színpadon.

- Oh. – sóhajtott lelombozódva. – És a One Direction-ös fiúkkal mi a helyzet? Taliztatok már?

- Még nem. Legszívesebben elkerülném őket, ami egy ideig menne is, de utána már nem.

- De hát miért? Azt hittem nagyon jó volt a kapcsolatotok.

- Nem is azzal van baj.

- Hanem? – vártam egy kicsit a válaszadással.

- Én..félek.. – nyögtem ki.

- Mitől? – folytatta kérdezősködését.

- Attól, hogy haragszanak rám. Minden szó nélkül léptem le 3 éve.

- Biztos megértették Lisa. Tudták, hogy nem azért mentél el, mert ahhoz volt kedved.

- Miért hozza fel mindenki ezt az érvet? – csattantam fel.

- Talán mert tényleg így van?! Ne legyél hülye. Ők még mindig bíznak abban, hogy visszatérsz, és nekem elhiheted, hogy örülni fognak.

- Legyen igazad. – mosolyogtam, mire rám kacsintott. Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy az idő már fél 1 körül mozgott. – Megyek szerintem. Nem akarom, hogy egy ilyen fontos eseményen retardált fejem legyen.

- Legyél jó, én szorítok neked.

- Szeretlek, szia. – küldtem puszit a kamerába, majd eltűnt a képernyőmről Hazel. Kikapcsoltam a laptopot, beállítottam az ébresztőmet, kiírtam Twiterre egy „Jó éjt! xx” –et, aztán álomra hajtottam a fejem.

                                                    *~*~*

Reggel 7 órakor kipattant a szemem. Gratuláltam magamnak, aztán idegesen vettem fel egy fekete farmert, hozzá az angol zászlót ábrázoló trikót, fülbevalót, és nyakláncot. 10 órára volt beállítva az ébresztőm, de nem, nekem már 7 órakor fent kell lennem..

Mivel nem nagyon tudtam mit csinálni, úgy ahogy voltam felkötöttem a hajamat, belebújtam egy magas szárú fekete cipőbe, felpattantam a gördeszkámra, és már szeltem is utcát. 

Elképesztően élveztem. Találtam a közelben egy gördeszka pályát, ami szerencsére üresen kongott. Ki az a hülye, aki Szombaton, hajnali fél8-kor gördeszkázni akar?! Hát én.. A jól begyakorolt trükköket a kisujjamból ráztam már ki. Olyan ez, mint egy életérzés. Mikor ugrassz, a fellegekben érzed magad. 20 perc után jobbnak láttam hazaindulni, mivel a felhők elég szépen gyülekeztek. Szeretlek London!

Amint hazaértem, lezuhanyoztam, hiszen elég szépen megizzadtam. Frissen, és üdén választottam ki a tiszta ruhámat – elég híres vagyok a ruhaváltásokról. Egy nap akár 4-5-ször is képes vagyok átöltözni – ami jelen esetben egy combközépig érő mini ruha volt. A szoknya citromsárga, a mell része fehér színekben pompázott, a derekán pedig egy fekete csík terült el. Egy láncot akasztottam a nyakamba, majd a lent várakozó Brooks mellé pattantam be.

 A „főhadiszállásra” mentünk, ahol a sminkesek a fodrászok, és a többi ember tettre készen vártak minket. Saját öltözőm volt, ahol már Bob várt, és azonnal rám is parancsolt, hogy a 10 perce viselt ruhámat vegyem le, mert megkapom azt, amiben majd színpadra kell lépnem. Lerángattam magamról, majd az álomrucimat húztam magamra. Hasonlított a matrózruhára. A mell része fehér-piros csíkos volt, a többi terület sötétkék, és arany gombok lógtak le rajta. Bal sarkában kis bilétán ott szerepelt a tervező neve. Szívesen nézegettem volna még magamat a tükörben, de Bob a kezembe nyomta a színben ehhez passzoló magassarkúmat, megvárta míg felhúzom, megigazította rajtam a ruhát, majd átküldött a szomszéd sminkes szobába, Dottie-hoz. Olyan szinten izgultam már, hogy a körülöttem elhangzott mondatokat szinte fel sem fogtam. A végeredmény nagyon jó lett. A sötétkék, csillogó, részben halvány bordó smink kiemelte szemeimet, ami elképesztően tetszett. Fodrászom- aki szintén Dottie - megdicsérte a hajam hosszúságát, majd nekilátott a munkának, és kivasalta az egészet. Szerettem benne, hogy lehet göndöríteni, és vasalni is egyaránt. Amint végzett, a tükör felé fordított. Barna hajkoronám szinte a fenekemig ért. Előre vettem az elejét, hátul pedig egy nagyobb tincset hagytam. Megköszöntem Do munkáját, aztán a gyülekezőszobába indultam.

Pont akkor kezdődött el az adás, amit egy plazma TV-n keresztül néztünk. Will Smith volt a házigazda. Imádom azt az embert. Színészként is nagyon jó, de alapjáraton olyan humorral rendelkezik, hogy az halálos.

Kezet tördelve ültem Nathan mellett, aki egy pici jelét sem mutatta annak, hogy izgulna. Már átadták az év női énekese, az év dala, az év felfedezettje díjat is. Ebből kétszer hallottam a fiúk nevét. Mindkétszer felpattantam, és kimentem. Nem TV-n keresztül akartam őket látni, vagy hallani először, hanem élőben. Egyik percben még Nathan-el beszélgettem, de mire egyet pislogtam, már a színfalaknál álltunk.  Utoljára ellenőriztek rajtunk mindent, majd otthagytak. Ideges voltam, rettentően ideges.

- Nyugi Lisa, minden rendben lesz. – simított végig karomon Nathan.

- Soha ne mondd egy ideges lánynak, hogy nyugodjon meg.

- Akkor mit mondjak? – nevetett.

- Semmit, csak ne engedd, hogy eltaknyoljak a színpadon.

- Nem fogsz. – szorította meg a kezemet.

- Az év férfi énekesének járó díjat pedig két olyan ember adja át, akik nagyon közel állnak a szívemhez. A fiú egy híres TV sorozatban dolgozik, míg a lány a nagy visszatérésre készül, amiben én nagyon szorítok neki. – beszélt Will. – Lisa Hemstwort én Nathan Kress. – kiabált, mire Nathan karjába kapaszkodva megjelentünk, a tömeg pedig felmorajlott. Hatalmas tapsot kaptunk, amit nevetve próbáltam megszüntetni, de nem sikerült.

- Köszönjük. – mosolyogtam megállíthatatlanul.

- Hogy vagytok Kids Joice Awards? – kiáltott Nathan a mikrofonba, mire ismét hatalmas hangzavar lett.

- Akkor nézzük a jelölteket. – mondtam, aztán elindult a kisfilm szerűség. Nem tudtam rá odafigyelni, szememet a sötét tömegben jártattam, hogy hátha meglátom a fiúkat, de semmi. Már majdnem hisztérikus állapotba kerültem, mikor Nathan megszólalt mellettem, ezzel engem visszazökkentve a valóságba.

- Ki a nyertes, Lisa? – vigyorgott. Elővettem a borítékot, és szépen lassan nyitottam ki, ezáltal a jelöltek idegeit szétcincálva.

- A nyertes pedig.. – kezdtem, és kinyitottam. Az elém táruló névtől szinte felakadt a szemem. – JUSTIN BIEBER! – kiáltottuk, mire fülsiketítő sikítás kezdődött, Justin pedig boldogan ölelte meg barátnőjét, családtagjait, és menedzserét, majd elindult a színpad felé. Eközben tudatosult bennem, hogy egy világsztárt fogok megölelni, akiért anno még rettentően rajongtam is. Szent szar..

Justin-on egy fekete, ülepes nadrág volt, fehér pólóval. Amint egyre jobban közeledett, bennem is nőtt a feszültség. Mi van velem?! Átvette a díjat, aztán kezet fogott Nathan-el, a következő pillanatban pedig már engem ölelt. Férfiparfümjének illata azonnal belekúszott az orromba, és lábaim úgy remegtek, mint a nyárfalevél. Nem tudtam miért.. talán mert izgultam, vagy csupán a tudat, hogy a tini lányok kedvence, a nagyon híres énekes, Justin Bieber ölel. Miután elhúzódtam tőle, hátráltam egy lépést, hogy a mikrofonhoz tudjon lépni.

- Köszönöm! – kiabált nevetve. Nem egyszer próbálta elkezdeni a fejben már kigondolt szavakat, de a nagy hangzavartól, sikítástól, őrjöngéstől, tapsolástól szóhoz sem tudott jutni. Nagy nehezen elcsitult a tömeg, ő pedig a mikrofonhoz hajolt. Elsorolta, hogy kiknek hálás, a családtagjainak, barátainak, Selenának, menedzserének, a kiadójának, és még sok-sok mindenkinek, de legfőképpen a rajongóinak. Készültem megfordulni, azt hittem befejezte, de ismét megszólalt. – Ja, és Lisa. – nézett felém úgy, hogy a szája még mindig a mikrofonnál maradjon. Meglepetten kaptam felé pillantásomat. – Jó téged újra látni. – mosolygott, nekem pedig nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ne futkossak körbe-körbe, azt őrjöngve, hogy „Bieber örül nekem, Bieber örül nekem!” – Köszönöm még egyszer! Sziasztok! – intett, aztán elindult felénk. Nathan megfogta a karom, és hárman sétáltunk le a színpadról, így a sikítozó tömeget magunk mögött hagyva. A lépcsőn erősen kellett kapaszkodnom a korlátba, hiszen majdnem orra buktam. Leérve leszerelték rólunk a mikrofonokat, és ismét hármasban hagytak. Justin és Nathan nagyon könnyen megtalálta a közös nevezőt, beszélgettek, hülyéskedtek, én pedig csak magam elé bambultam, pontosabban Justin cipőjére. Nem azért, mert annyira felkeltette az érdeklődésemet – persze nem volt rossz, mindig is rajongtam a Supra márkáért – hanem mert nem volt erőm mást csinálni.

- Hogy értetted azt, hogy jó újra látni? – bukott ki belőlem a kérdés, és ha működnének acélerős reflexeim, biztos a számhoz kaptam volna, mert a kérdést csak fejben akartam megkérdezni, de nem csináltam semmit, csak bambultam a barna szemekbe. Pár pillanatig mosolyogva nézett, aztán szólásra nyitotta a száját.

- Már az elején nagyon szerettem a zenédet, és mikor eltűntél, kissé meglepődtem. A kistesóim is a te számaidra táncolnak még mái napig. – nem hittem a fülemnek. De a szememnek se. Justin Bieber két kistestvére az én számomra rázza? Hát lehetne ennél jobb? Kötve hiszem.

- Nem tudom, mit mondjak. – motyogtam lefagyva. – Nekem még az is sok, hogy veled beszélgetek, hiszen szupersztár vagy, és.. úristen. – túrtam bele a hajamba, miközben saját szerencsétlenségemen nevettem. – bocsi. – haraptam be alsó ajkam.

- Ugyanolyan sztár vagy te is, mint én. – tette vállamra a kezét.

- Hát, azt kötve hiszem. – mosolyogtam rá.

- De még lehetsz. Soha ne mondd, hogy soha. – kacsintott. Bieber szájából rengetegszer elhangzik ez a mondtad, és minél többet hallom, egyre jobban tudatosul bennem, hogy igaza van. Elmélkedésemet Justin telefonjának csörgése zavarta meg. Ülepes nadrágja zsebben kotorászott kicsit, mire megtalálta, aztán a füléhez emelte, és valakivel pont az beszélte meg, hogy hova menjen, és kinek adjon interjút.

- Most mennem kell srácok, még egyszer köszi a díjat, és örülök, hogy találkoztunk. – nyomott két puszit az arcomra, majd kezet fogott Nathan-el.

- A díjat nem tőlünk kaptad, de azért nagyon szívesen. – mosolygott a mellettem álldogáló srác. Justin csak legyintett, és egy utolsó integetés után eltűnt. A sikításból viszonyítva a sok tini lány észrevette.

- Visszamegyünk a sminkszobába? – kérdezte Nathan, mire egy aprót bólintottam. Lábaim szokatlan módon még mindig remegtek, pedig már túl voltam a nehezén. Vagy csak úgy gondoltam. Még ezután jött a legkeményebb falat. Találkozni a fiúkkal..

                                               ~ Ariana ~

Niall kezét szorongattam, ezzel egy picit megnyugtatva az ír srácot. Zayn, Liam és Louis kezét a barátnőik szorongatták, míg Harry öklére támasztotta kezét, és motyogott valamit. Talán imádkozott? Fogalmam sincs.

- Nyugi srácok, tuti megnyeritek a díjat. Amúgy is, még hátravan az év férfi énekese kategória  is.– mosolygott Matt, aki 2 hete rettentően furcsán boldog. Hiába kérdeztünk rá, soha nem válaszolt semmit, csak legyintett, de a bazsalygást nem hagyta abba.

- De utána az év bandája jön, és ott jelöltek minket. – válaszolt neki Niall. Hajába túrtam, mely talán 2 hete eredeti színében, azaz barnában pompázik, de a szőke tincset elől meghagyta. Ez a barna szőke összeállítás mostanában tarol, hiszen Zayn is így nyomja. Nem lepődnék meg, ha Harry is így jelenne meg 2 nap múlva.

- Nyugodj meg szívem. Nyerni fogtok, tudom. – mosolyogtam, miközben kék szemeibe bámultam. Válaszul csak egy gyors puszit nyomott a számra, majd erősebben szorította összefont ujjainkat.

- A díjat pedig 2 olyan ember adja át, akik nagyon közel állnak a szívemhez. – beszélt a mikrofonba Will. – A fiú egy híres TV sorozatban tolja, míg a lány a nagy visszatérésre készül, amiben én nagyon szorítok neki.

- Bla bla bla.. – motyogtam magam elé, mire a fiúk halkan felnevettek. Eleve nem akartam eljönni ide, de csupán Niall és a többiek miatt megtettem.

- Lisa Hemstwort és Nathan Kress!

- Bla bla MI?! – kiáltottam fel, mire páran hátra fordultak, és csúnyán méregettek, de nem érdekelt. Zayn a szájában lévő vizet hangos prüszköléssel fújta ki, míg Harry 10 centis szemekkel meredt a színpadra, Louis éppen megfulladni készült, Niall pedig kiejtette kezét enyémből. Sokkolódva néztem, ahogy a 21 éves, derékig érő barna, szög egyenes hajú lány kecsesen belibben Nathan-be karolva, és a mikrofonnál megállva nevet, amiért a közönség nem hagyja abba a sikítást.

- Ez..ez..ez.. – dadogtam a többiekre nézve, miközben a színpad felé mutogattam. Mint egy nem normális.

- Meglepetés szívecskéim. – nevetett Matt úgy, hogy csak mi halljuk.

- Komolyan Lisa van ott? A színpadon? Abba a piros kék ruhába? És hogy néz ki? És a haja.. az arca.. a hangja és itt van.. és..és.. – dadogott Harry. Úgy nézett ki, mint akit le kell önteni egy vödör hideg vízzel, mert menten elájul.

- Igen, Lisa van ott. Lisa visszatért. – veregette meg vállát Matt, majd boldogan a színpadra bámult.

- Oda akarok menni! Most! – pattant fel Zayn, és bizonyára már párducokat megszégyenítő futásba kezdett volna, ha Perrie meg nem fogja a kezét.

- Zayn nem mehetsz most oda. Éppen Justin Bieber-t öleli. – a szőke lány mondatára a színpadra néztem. Nem értettem Justin hogyan kerül a képbe, de amint megláttam kezében a díjat rájöttem, hogy bizonyára ő kapta meg a szavazatok alapján.

- Muszáj odamennem. – tartott ki verziója mellett Zayn, és már Matt-nek is segíteni kellett, hogy visszanyomják a helyére.

- Ő.. srácok.. Azt hiszem Liam sokkot kapott. – kalimpált Danielle barátja szeme előtt, aki csak nagy szemekkel meredt a színpadra, mozdulatlanul, mint egy szobor.

- Louis is furcsa. – fogta meg Elanor Louis kezét, majd elengedte: keze úgy hullott le, mintha egy rongybaba lenne. Szívesen segítettem volna nekik, de én sem voltam jobban. A könnyek szúrták a szememet, a levegő alig áramlott a tüdőmbe, szívem pedig ütemtelenül vert össze-vissza. Talán még hányingerem is volt.

- Sziasztok! – eszméltem fel Justin mondatára, és arra, hogy Lisa távolodó alakja eltűnik.