89.rész

 Sziasztok! Eddig még mindig volt felvezető duma, de most nincs. Beteg vagyok, az orvos egész jövőhétre kiírt, szóval alkotom az új részeket, egyesek örömére, akár bánatára. 

A mostani fejezetben hatalmas az időbeli ugrás, de nem volt ötletem, nem akartam tovább húzni.:) Még mindig nem akarom elárulni, hogy pozitív, vagy negatív vége lesz a sztorinak, majd meglátjátok. A komiknak még mindig nagyon örülök, ha összegyűlik 20, jöv'hét szombaton újra itt leszek. NagyÖlelés♥

 ui:. a cím egyben az időbeli eltelést is jelzi, azért nem írtam ki még egyszer!:)

  

                                          ~ 3 év múlva ~

- Lisa, ezt kivinnéd a 7-es asztalhoz? – adott kezembe Bettie egy tálcát, melyen ott díszelgett 2 csésze kávé, és a Tempo Cafe specialitása, valamilyen csokis, pudingos, tejszínhabos, meggyes sütemény (a nevét még mái napig nem sikerült megjegyeznem).

- Persze. – vettem át, majd a sorok között szlalomozva értem el a kívánt asztalhoz, ahol egy fiatal pár(?) üldögélt. – Egészségükre. – mosolyogtam, és visszaindultam. A konyhán leadtam a tálcát, aztán visszatértem a pult mögé, rákönyököltem, és a karórámat vizslattam, hogy mikor jár már le a műszakom.

Apropó.. el is felejtettem mondani. A Tempo Cafe dolgozója vagyok, lassan már fél éve. Hogy ne ugorjak ekkorát, az elejétől kezdem a mesélést. 3 hosszú év telt már el, és én még mindig Chicagóban vagyok. Na de.. akkor kezdjük..

Az ominózus este óta, amikor legjobb barátomtól elbúcsúztam, megváltozott az életem. A suliban elöl voltam, szinte osztályelsőnek végeztem. Sikeresen lediplomáztam, minden gond nélkül. Akkoriban úgymond a tanulás volt a hobbim, hiszen semmi mást nem csináltam azon kívül. Vagyis de.. kijártam a többiekkel gördeszkázni. 3 év alatt olyan profi lettem ebben a „sportban”, hogy bármelyik srácot le tudom alázni. Úgy néz ki, hogy tényleg tehetségem volt hozzá, és rengeteg gyakorlással profivá tudtam válni. Vizsgaidőszakban a szobámba zárkóztam, nem ettem, nem ittam, 10 kilót fogytam, de levizsgáztam, és ez a lényeg. Miután a diploma a kezembe volt, egy hónap pihenési időt szántam magamra, aztán állás után kutattam, és láss csodát az első helyre, azonnali kezdéssel felvettek. Hogy ez a diplomámnak, vagy a hírnevemnek köszönhető-e, az rejtély marad. A hírnevem még megvan, persze már nem annyira mind ezelőtt. Nem szerepelek TV-ben, nincs új klipem, de számom annál több, melyeket a közösségi oldalakra, és a Youtube-ra töltöttem fel. A rajongótáborom egyre csak gyarapodik, és ez hihetetlen érzés.

A főiskola nagyon fontos része marad az életemnek, hiszen rengeteg mindent tanultam itt, mármint a tananyagon kívül is. Az első az, hogy az embernek igenis lehetnek igaz barátai, akik a szarban is kiállnak mellettem. Nekem ilyen volt Hazel, Connie, Emily és Apryl. Bármi bajom volt, rájuk mindig számíthattam, és ugyanez fordítva is. Mikor Hazel szakított a pasijával, hajnali 3-kor hívott fel, én pedig egyből átmentem hozzá, és reggelig beszélgettünk, másnap a suliban pedig zombikat megszégyenítő pofával jelentünk meg. Connie miattam verekedett, ezáltal megkockáztatva, hogy kicsapják a suliból. A fiúkkal is ugyanúgy megmaradt a barátságom, kivétel egy valakivel. Benito az elején még nagyon segítőkész volt, igaz barát, de aztán bevallotta, hogy nem bírja tovább, kellek neki, mint barátnő. Nem mondom, hogy nem éreztem iránta semmit, ezért megpróbáltuk. Belevágtunk egy kapcsolatba, mely az elején fura volt.. mondhatni, hogy nem volt ez az egész szerelem, inkább csak egy „barátság extrákkal” feeling. Fél évig bírtuk ezt az egészet, aztán úgy döntöttünk, hogy inkább csak barátok maradunk. Ettől függetlenül pár kemény este után az ágyban kötöttünk ki, de betudtuk az illuminált állapotnak. Bármi volt, ha csak megcsókolt, vagy hozzám simult, Harry arca villant be, így döcögős volt minden.

Hogy mi van a fiúkkal? Fogalmam sincsen róla. Hihetetlenül hangzik, de az eltelt 3 év alatt egy szót sem hallottam róluk. Nem tudom hogy vannak, egy csapatot alkotnak-e még, vagy hogy néznek ki.. egyszerűen semmit. Részben örülök neki, másrészt pedig kíváncsi vagyok, de az eddigi nehezen felépített falat nem fogom lebontani puszta kíváncsiság miatt.

Több fiú is megfordult az életemben, de egyik sem kellett másra, csak pár éjszakára. Mély, tiszta szerelem érzésem nem volt, és már el is könyveltem magamban, hogy nem is lesz. Nekem Harry volt az igazi, talán még mindig az, de a mi kapcsolatunk egy beteljesületlen románc, amit már elfogadtam, és beletörődtem.

A szüleim elképesztőek.. mindenben ott voltak nekem. Ha jó voltam, ha rossz, vagy csak bunkó, akkor rendesen összevesztünk, és hagyták, had durrogjam ki magam, aztán pedig kibékültünk. Nem kivételeztek velem, olyanok voltunk/vagyunk, mint egy átlagos család. Rettentően büszkék rám, és minden egoizmus nélkül bevallom, hogy én is az vagyok magamra. Hatalmas változáson estem túl, mind külsőleg, mind belsőleg. Sokkal erősebb, talpraesettebb vagyok, pont egy 21 éveshez illő viselkedéssel. 21 év.. te jó Isten.. olyan öregnek érzem magam. Minap az utcán egy kislány csókolomot köszönt nekem. Azt hittem ott helyben kapok szívinfarktust. A külső változások? Már nincs tinédzser arcom, aminek rettentően örülök. Már nem vagyok a serdülőkorban, ezért eltűntek a pattanásaim, az arcbőrömet a leghíresebb modellek is megirigyelhetnék. Ez ismét nem egoizmus, ehhez értő szakemberek mondták nekem. Az alakom.. fogytam, de mégis úgy látszik, mintha szedtem volna fel pár kilót. A hajam már a derekamat csapdossa, ami hatalmas önbizalmat ad. Mikor növeszteni kezdtem, nem számítottam rá, hogy be fog göndörödni, és meg fog erősödni. Az egyetlen dolog, amit talán a legjobban imádok magamon, az a hajam. Semmi pénzért nem vágatnám le, egyszerűen élek-halok érte. Mondhatni, hogy jelen pillanatban meg vagyok elégedve a testemmel, és azzal, aki lettem. Nem tudom, hogy így képzeltem-e el magam kiskoromban, vagy csak 15-16 évesen, de a lényeg, hogy büszke vagyok azokra a teljesítményekre, amiket elértem eddigi életem során.

Sokszor kerültem balhéba, főleg mikor megtéptem Alison-t. Nem bírtam már tovább a folytonos beszólásait, csipkelődéseit. Tűrtem, tűrtem és tűrtem, de mikor a volt legjobb barátomat kezdte ócsárolni, elszakadt az a bizonyos cérna. Óra kellős közepén estem neki, ráncigáltam a haját, és ütöttem, ahol csak értem. 3 fiú kellett hozzá, hogy le tudjanak szedni róla. Azonnal elment a suliból, de egy figyelmeztető levelet hagyott nekem, hogy ennek még nincs vége. Gyáva.. személyesen nem merte elmondani. Briana, Cheri és Cleo teljesen elveszettek voltak az ők „falkavezérük” nélkül, de pár hét alatt magukra találtak, és most már hárman, közös erővel szívták a többiek vérét. Meglepő módon egyikük sem mert hozzám szólni, amit.. most visszagondolva nagyon jól tettek. A tűrőképességem iszonyatosan kicsi, főleg ha az olyan emberekre tesznek megjegyzést, akiket szeretek és tisztelek. Mrs.Leavins tanév végére teljesen megkedvelt. Mikor a diplomát megkaptuk, még el is érzékenyült. A búcsúzás volt a legnehezebb. Az elmúlt évek során kétszer sírtam. Egyszer, mikor eltört a kezem – béna voltam, leestem a lépcsőn, és ott helyben eltört - , másodjára pedig, mikor sor került az elköszönésre. Tudtam, hogy már nem fogjuk egymást látni, ugyanis ahányan voltunk, annyi féle helyre mentünk. Én maradtam Chicagóban, még Emily és Drew Los Angeles-be, Connie és Ben Las Vegas-ba, Apryl New York-ba, Hazel Kanadába, Adam Miami-ba, Benito pedig Londonba ment. Könnyes búcsúzás után elváltak útjaink, és még mindegyikőjük aznap elutazott. A világhálón tartjuk a kapcsolatot, és mint kiderült, mindenkinek szuper jó élete van, rengeteg pénzzel, jó munkahellyel, és rengeteg baráttal.

A cigiről sajnos(?) nem szoktam le, sőt.. inkább rászoktam. Azért nem vagyok benne biztos, hogy ezt meg kéne bánnom, mivel a cigarettának köszönhetően gyógyultam meg. Nyugodtan nézzetek hülyének, de tényleg így van. A rohamok száma egyre jobban csökkent. Mikor nem gyújtottam rá előjött, viszont a napi 3-4 szál mellett ezek elmúltak. Az orvos se akart hinni ebben, de a vizsgálatok kimutatták, hogy a nikotin jó hatással van az idegrendszeremre, így mára már ép és egészséges vagyok.

Végül is.. 3 évvel ezelőtt rettentően kész voltam. Gyűlöltem az életem, napi szinten sírtam, mert a fiúkat láttam mindenhol. Ahogy telt az idő beletörődtem, hogy nekünk ez a sorsunk, el kell fogadnunk, hogy soha többet nem találkozunk. Életem legjobb időszakát töltöttem velük, amely mindig az emlékeimben fog maradni, és soha nem fogom elfelejteni, bármi történjék is. Legelső tetoválásom is ehhez köthető. Igen, van tetoválásom, ráadásul 7.. lehet kicsit túlzásba estem, de jól mondják, hogy ha az ember elkezdi, nehezen tud vele leállni. Nem pillangókat varrattam magamra, hanem számomra nagyon fontos, az életem állomásaihoz köthető dolgokat, és egyáltalán nem bántam meg egyiket sem.

A legelsőt az elutazásomat követő 3 hónap után csináltattam. Unatkoztam itthon, és megfogant agyamban az ötlet, miszerint szükségem van erre. Féltem tőle, hiszen bárkit kérdeztem, mindenki azt mondta, hogy fájni fog, és megbánom, hagyjam a picsába az egészet. Ennek ellenére belevágtam, és kellemeset csalódtam, a végeredmény pedig fantasztikus lett. A jobb lapockámon kapott helyet a „Sometimes you need to let things go” felirat, mely úgy néz ki, mintha egy lufi szára lenne.  A másodikat a jobb fülem mögötti kis részre rakattam. 3 hangjegyet ábrázol. Utána jött a bal karom külső részére a „Hope” felirat, majd a hátamra a „Forever Young”. A hatodik tetoválásomat részegen varrattam magamra. Másnap reggel mikor felkeltem, be volt kötve a kezem, és semmire nem emlékeztem. Mikor kibogoztam 3 jelet találtam rajta. A béke, a szeretet és a zenéét.. végül is nem lett belőle botrány, hiszen ez is engem jellemez. Legfrissebb szerzeményemet alig 2 hete csináltattam. A bal oldalamon, a mellem alatt van egy „rememben me” felirat, mellette egy repülő madárral. Mindegyik kis szerzemény fontos nekem, és örülök, hogy elszántam magam rájuk.

Mondhatni, hogy már nem vagyok az, aki 3 évvel ezelőtt voltam. Ez egy teljesen új élet, egy új Lisa, minden megváltozott, de főleg a felfogásom. Most már nem dobnék el mindent csak azért, hogy felléphessek.. talán ez nem is az én szakmám. Ez nem nekem lett kitalálva.

- Lisa. Hahó! – integetett előttem Allie.

- Igen? – ráztam meg a fejem, hogy visszazökkenjek a valóságba.

- Jöttem, leváltalak. Mehetsz haza. – mosolygott. Az öltözőbe mentem, levettem a munkaruhámat, majd magamra cibáltam a sajátomat, megöleltem a lányokat, és elindultam kifele. Az utcán nem sok ember volt, hiszen júniust írtunk. A diákok már tűkön ülve várják a nyarat, hogy végre kiszabadulhassanak az iskola fogságából. Beültem a kocsiba, bekötöttem magam, majd elindítottam a motort és gázt adtam. A főiskola alatt a jogosítványt is sikerült megszereznem. Még nincs saját autóm, de már tervben van, hogy veszek egyet. Fél óra volt az út hazáig, addig üvöltettem a zenét a rádióban, és énekeltem. Átlagos napom volt, a szokásos átlag jó hangulattal és kedvvel. A házunk előtt leparkoltam, lezártam a kocsit, majd felkaptam a táskám és besiettem a házba.

- Megjöttem! – kiáltottam.

- Szia kincsem. – jött elő anya, majd nyomott egy puszit az arcomra.

- Manócska! – ölelt magához apu. Bármennyi idő teljen el, nekik mindig ugyanaz a kislány maradok, és nem is szeretnének ezen változtatni.. de engem sem zavar.

- Milyen napod volt? – húztak be a nappaliba. Lehuppantunk a kanapéra, én pedig elmeséltem a szokásos napi dolgaimat. Miután mindent kitárgyaltunk felmentem a szobámba, letusoltam, és bezuhantam az ágyba. Azonnal el is aludtam.

 

                                                  *~*~*

Másnap reggel fitten ébredtem, főleg azzal a tudattal, hogy szabadnapos vagyok. Magamra kaptam egy zöld, peace feliratú pólót, és egy rövidnadrágot; összekötöttem a hajam, megmostam a fogam, megágyaztam, majd lesétáltam a konyhába. 

Anya Nutellás kenyérrel várt, apa pedig TV-zett. Elégedett mosollyal tömtem magamba a reggelimet, miközben azon gondolkoztam, mit kéne ma csinálnom. Mielőtt belemerülhettem volna a gondolataimba, csöngettek.

- Lisa, kinyitnád az ajtót? – sétált mellém anya. Nem értettem miért nem tudja ő, de azért teljesítettem a kérést. Gyorsan végigszántottam nyelvemmel a fogaimat, hogy nehogy Nutellásak legyenek, ugyanis az elég visszataszító látványt nyújtana. Megigazítottam a hajam, majd kinyitottam az ajtót. Az a két szempár. Kezemből kicsúszott a kilincs, így a bejárat nekicsapódott a falnak, de nem tudott érdekelni. Csak álltam, és sokkolódva bámultam az előttem álló két személyt. Nem tudtam, hogy sikítva ugorjak a nyakukba, vagy sírjak, vagy csak ájuljak el.

- Lisa? – szólalt meg végül a 2 méter magas ember.

- Te tényleg Lisa vagy? – nevette el magát Matt.

- Ti.. hogyan.. és..? – makogtam suttogva, de nem tudtam mit mondjak. Az első lépést Brooks tette meg, aki jó szorosan magához ölelt. Kellett egy kis idő, míg viszonozni tudtam, ugyanis le voltam fagyva. Miután beléptek a házba, bemutatkoztak a szüleimnek, leültünk, és felém fordultak.

- Hogyan találtatok meg? – kérdeztem még mindig nagyon halkan.

- Beletelt egy hétbe, míg megkerestünk. A telefonodat nyomoztattuk le, így jöttünk rá a címre. Rendesen elbújtál, már nem azért.

- Annyira hiányoztatok. – bukott ki belőlem a régóta kikívánkozó mondat, majd Matt ölébe ugrottam, és jó szorosan megöleltem. A szüleim csak nevettek, és ahogy szemem sarkából láttam, anya még meg is hatódott. Két régi „ismerősöm” csak jóízűen nevetett, Matt a hátamat simogatta. – Brooks. Te sírsz? – néztem egykori testőrömre, aki eléggé szaporán pislogott és szipogott

- Mi? Én? Dehogyis! – törölte meg gyorsan szemeit.

- Istenem. – másztam át hústorony ölébe, aki most már nem takargatta érzéseit, halkan hüppögni kezdett.

- Úgy hiányoztál, kiscsaj. – motyogott hajamba. Vagyis.. inkább dörmögött.

- Ti is nekem. – mosolyogtam megállíthatatlanul. Hoztam nekik innivalót, majd én is visszaültem eredeti helyemre.

- Lisa, rettentően megváltoztál. – kortyolt bele a narancslébe Matt. – Az arcod, a hajad, az alakod.. a természeted. Mi történt? – nevette el magát.

- 21 éves lettem. – húztam ki magam büszkén, mire Brooks félrenyelt.

- 21? – köhögött. – Úristen.

- Mert? Nem nézek ki annyinak? – biggyesztettem le játékosan alsó ajkam.

- De, csak.. annyira hihetetlen. Még csak most voltál 18. – nem válaszoltam, csak mosolyogtam. Már egy jó ideje beszélgettünk az elmúlt évek eseményeiről, mikor rájöttem, hogy valamit meg kéne kérdeznem.

- Nem mintha nem örülnék nektek, de mit kerestek itt? – kérdésem hallatán egymásra néztek, majd letették a dohányzó asztalra az üres poharakat, Brooks hátradőlt, Matt pedig a térdeire támaszkodva tördelte ujjait.

- Nem tudom, mit fogsz hozzá szólni. – szólalt meg egykori menedzserem.

- Mihez? – kérdeztem értetlenül, egyben félelemmel és izgalommal.

- Lisa.. lesz egy kérdésem, és őszinte választ várok rá. – fúrta belém pillantását, mire csak egy határozatlant bólintottam. – 100%-osan feladtad már a sztárságot, az éneklést? – bamm. A kérdés, amit minden reggel és minden este megkérdezek magamtól. Sóhajtottam egy nagyot, és magam elé meredtem. – Vagy még nem is gondolkoztál ezen?

- Gondolkoztam, de választ soha nem tudtam adni. – motyogtam. – Az igazság az, hogy 3 év hosszú idő. Nem dobnék el mindent azért, hogy újra csilloghassak. Sokat tanultam, van munkahelyem, és most már minden tökéletes. Nem szeretném ezt az egészet felborítani. – magyaráztam, és látszólag érthetően, mert Matt-nek minden lejött. Néha-néha a szüleimre pillantottam, akik idegesen jártatták köztünk a szemüket. – Ha úgy vesszük, már 85%-ban elfelejtettem a csillogó életet. A maradék 15%-om pedig vágyna vissza a színpadra, a rajongóim közé. – játszottam ujjaimmal a kanapé karfáján.

- És ha azt mondanám, hogy erre van lehetőség? – szívem kihagyott egy dobbanást, kezem pedig azonnal megállt, mintha lefagyott volna. Lassan emeltem pillantásom a száját idegesen rágcsáló férfira.

- Tessék? Ezt..ezt.. nem értem. – makogtam zavartan.

- Lisa.. az igazság az, hogy nem csak látogatóba jöttünk hozzád. – hajolt előre most már Brooks is. Féltem feltenni a „hanem?” kérdést, ugyanis rettegtem a választól. Legbelül sejtettem, hogy mi az oka a látogatásnak, de nem akartam hallani, nem voltam rá kíváncsi, hiszen az egész eddigi kis kiegyensúlyozott életemet felborítaná.

- Újra vissza szeretnélek vinni a csúcsra Lisa. – nyögte ki Matt, én pedig összeszorítottam a szemem, felpattantam a kanapéról, és futva tettem meg a rövid utat a szobámig, annak ajtaját hangosan becsaptam, és be is zártam. Pár másodpercig csak álltam egy helyben, egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat, és azt éreztem, hogy muszáj sírnom. Nem tudom miért, de muszáj volt. Túl sok érzelem kavargott bennem.. a félelem, a harag, a remény, a meghatottság, a boldogság, a szomorúság, a bizalom, és a tehetetlenség. Beugrottam az ágyba, fejemet a párnába fúrtam, és mély levegővétellel próbáltam nyugtatni magam. Megfogadtam, hogy soha nem fogok sírni, csak ha nagyon-nagyon lesz rá okom. Erős vagyok, és ez a legfontosabb.

- Estig nyugodtan gondolkozz Lisa, addig itt leszünk. Ha beleegyezel, elmondom a tervemet, de csak egy szavadba kerül, és soha többet nem látjuk egymást, ígérem. – motyogta Matt az ajtóm túloldalán, majd a léptek zajából vélten elment. Kigurult az első könnycseppem, amit durván töröltem le. Túl sok volt ez egyszerre. Nem tudtam, mit kéne erre válaszolnom. Túl sok idő telt már el, nem lenne vevő a zenémre.. másrészt pedig már vágytam vissza.. tehetetlen voltam, de az nagyon.

Hogy kicsit ellazuljak, és tudjak józanul gondolkozni, elmentem lezuhanyozni. A langyos vízcseppek a megszokottnál lassabban folytak végig testemen, iszonyatosan jól esett. Gondolkoztam, de még mindig nem jutottam semmi ésszerűre. Visszavettem a reggel is viselt ruhámat, majd leültem az ágyra, az ölembe vettem a laptopot, és felnéztem Twitterre. Sok új üzenet, követő, hírek, kérések, kérdések. Szívem szerint kiírtam volna az összes problémámat, de nem szabadott, hiszen valamilyen szinten még hírességnek számítok, és a média tuti megtalálna. Miután mindent megnéztem, kikapcsoltam a gépet, és bámultam magam elé. A fejem már sajgott a gondolkodásba, fogalmam sem volt semmiről, és ami a legjobban aggasztott, nem volt jövőképem. Eddig mindig megterveztem, hogy az elkövetkezendő hetekben, hónapokban mit fogok csinálni, de most minden felbomlott. Rettentően hiányoztak már mindketten, de a puszta jelenlétükkel már a feje tetejére állítottál az életemet. Gondolatmenetemet az ajtó nyitódása zavarta meg. Egyetlen ember tudta, hol van a pótkulcs.. mikor belépett, aggódó arccal nézett rám, majd leült az ágy szélére, és kezét enyémre tette.

- Kincsem. – simogatta kézfejemet.

- Nem tudom mit csináljak. – mondtam remegő ajkakkal. Megint sírni akartam, és ez kiborított.

- Mit szeretnél?

- Nem tudom. – rázta meg fejemet kétségbeesve.

- Csak van valami elképzelésed. Ismerlek már Lisa. Tudom, hogy egy csomó verziót szültél már a fejedben. Mi az, ami legjobban hiányzik a múltadból?

- A színpadon való éneklés. A rajongóim. Az érzés, mikor a számaimat éneklik, és olyan reakciókat váltok ki belőlük, amit a legmerészebb álmaimban sem mertem gondolni.

- Akkor min gondolkozol még?

- Ez nem ilyen egyszerű, anya. – hajtottam le a fejemet.

- Tudom, kicsim. De..figyelj csak. – fogta két keze közé enyémet. Megvárta míg ránézek, majd folytatta. – A 3 év alatt rájöttem, hogy nagyon okos lány vagy, Lisa. Bárhogy dönts, apáddal melletted állunk.

- Köszönöm. – öleltem meg sírva. Megvárta, míg megnyugszok, majd kisétált.

Beültem az ablakomba, és onnan néztem végig a naplementét. Az agyam, mint valami fogaskerék, kattogott. Nem akart megállni egy pillanatra sem, amit ebben a helyzetben teljesen meg is értek. Talán ennyire még soha nem voltam tanácstalan. Úgy magyaráztam el magamnak, akár egy óvodásnak. Van előttem két út. Az egyik a mostani, megszokott, a másik pedig a hírnév, a csillogás. Ha az elsőt választom, talán életem legnagyobb hibáját követem el, viszont lehet, hogy pont fordítva. Nem bírnám ki, hogy soha többet ne lássam Matt-et, és Brooks-t. Már miért ne? Három évig is kibírtad. Akár egy mesejelenet. A vállamon csücsülő ördög és angyal ismét egymással vitatkozott. Lehet, tényleg kezdek begolyózni. Ott van a másik út. Ha elszalasztom, már soha többet nem lesz rá lehetőségem. Lehet, sőt biztos, hogy ha most maradok Chicagóban, előbb utóbb el fognak felejteni az emberek. És az rossz? Az a kis piros valami a bal vállamon egyre jobban kezd idegesíteni. Persze, hogy rossz! Gondolj arra Lisa, hogy milyen érzés a színpadon állni. Mikor mindenki téged csodál, felnéznek rád. A rajongóid bíznak benned, és te magad mondtad, hogy soha nem hagynád őket cserben. Most mégis azt akarod tenni. Az angyalnak igaza volt. Részben.. ha a hírnevet választom, szinte elkerülhetetlen a találkozás a fiúkkal. És az rossz? Kérdezett most a fehér ruhás.

- Elég! – ráztam meg a fejem, mire mindkettő felszívódott, és pedig már csak röhögni voltam képes magamon. Tényleg rám férne egy pszichológus.

10 óráig őrlődtem csendben a szobámban. Párszor még lejátszódott ez az ördög-angyal jelenet, és egyre jobban dilisnek néztem magam. Rengeteget agyaltam, talán ennyit még a vizsgaidőszakban sem használtam az agyamat. Hosszas gondolkozás után meghoztam a döntésem. Fogalmam sincs, mit hoz a jövő.. lehet, hogy pár év, hónap, nap, vagy csak pár óra múlva meg fogom bánni az elhatározásomat, de nem érdekel. Túl sokat kockáztattam életemben, és nem fogom elkövetni ugyanazokat a hibákat!

                                                                        Lisa tetoválásai

'Néha hagyni kell a dolgokat elmenni'

'Remény'

'Örökké fiatal'

'Zene az élet'

'Emlékezz rám'