22.rész

                                                    ~ Ne merészeld! ~

Ott álltam a parkban, és néztem, ahogy Selly eltűnik a szemem elől. A bokorból suttogás hallatszott, valószínűleg az éppen kémkedő barátaim beszélik meg az eseményeket. Szórakozottságomat félretettem, majd Blake-re meredtem.

- Komolyan ennyire hülyének néztél? – próbáltam nyugodtan beszélni.

- Figyelj, sajnálom. Én szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. – a kezemért nyúlt, de elrántottam.

- Ne próbáld meg, hogy hozzámérsz. – sziszegtem.

- Ne reagáld már ennyire túl. Ez csak egy lány volt, Lisa. – emelte fel a hangját. A bokor rezegni kezdett, valószínűleg valaki velem együtt háborodott fel ezen a kijelentésen.

- Csak egy? – beszéltem egyre ingerültebben és hangosabban. – Akkora egy szemétláda vagy Blake. Tudod, elhiszem, hogy pár csajnak az egy csók nem számít megcsalásnak, de nekem nagyon is. Mióta hancúroztál vele?

- Csak 3 napja Lisa.

- Csak? – hunyorogtam. – Ebből elegem van. Végeztem veled Blake. – mondtam, majd megindultam kifele.

- Inkább leszel azzal a nyomorék göndörrel, mint velem? – ordított.

- Tessék? – fordultam meg hirtelen.

- Jól hallottad. – nevetett. Az ideg nagyon hirtelen ment fel bennem.Mintha a kezem magától működött volna, felemeltem, és olyan erővel ütöttem meg az előttem röhögő személyt, amilyen erősen csak tudtam. Kicsit túlságosan jól sikerült, mivel Blake orrából vér kezdett szivárogni.

- Na, ide figyelj. Leszarom, hogy megcsaltál. Nem érdekel. – ordítottam magamon kívül. – De Harryt ne merd lenyomorékozni! Ő ezerszer különb, mint te vagy.

- Basszus Lisa. Te megütöttél. – próbálta kezével letörölni az egyre gyorsabban folyó vért.

- Tudom. Jól is esett, hiheted.

- És mind ezt a göndör miatt?

- Nem göndör, hanem Harry. – kiabáltam. – Egyrészt azért meg megcsaltál. De ez a kisebb ok.

- Miért véded ennyire azt a gyereket? – kezdett el megint kiabálni.

- Mert az életem része, ugyanúgy ahogy a többi One Direction tag. – itt megálltam, és gyorsan visszapörgettem magamban az elmúlt hét eseményeit. – Nem hiszem el, hogy miattad veszekedtem vele. Pedig egész végig igaza volt.

- Mert ő aztán annyira okos. – vágott vissza.

- Ne akard, hogy még jobban betörjem a pofád, Blake. – ordítottam. – Én elmentem. – vetettem felé egy lenéző pillantást, majd kirohantam a parkból, és futni kezdtem a hazafelé vezető úton. Nem akartam megvárni a többieket, pedig hallottam, hogy kiabálva szólogatnak. Visszanéztem, és láttam, hogy megiramodnak utánam. Soha nem tudtam gyorsan futni, de most minden erőmet összeszedtem, és olyan gyorsan rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam. A szemem megtelt könnyel, majd elárasztották az arcomat. Ennek már semmi köze nem volt Blakehez. El volt felejtve. Most jöttem rá, hogy mennyire kiállhatatlan voltam Harryvel, pedig ő egész végig csak jót akart nekem. Hatalmas lelkiismeret furdalás kerített hatalmába, a könnyeimtől pedig alig láttam. Szerencsére már a házunk előtt voltam. Gyorsan kinyitottam az ajtót, majd szinte beestem rajta. A lépcsőn felfelé kezdtem el rohanni, egyenesen a szobámba. Azt becsaptam magam után, és kulcsra zártam. Lerogytam az ajtóban, és utat engedtem a záporozó könnyeimnek.  Hangosan sírtam, fuldokolva vettem a levegőt. Nem tudom, mi minden jött ki rajtam, de rengeteg oka volt a sírásomnak. Ám ezek nagy részét Harry töltötte be. Ajtócsapódást és lihegést hallottam a földszintről, majd hangos hívogatásokat. Valószínűleg lehallatszódhatott a sírásom, mivel a lépcsőn dobogó lábak zaja árasztotta el a szobát.

- Lisa. Jól vagy? – aggódott Liam, majd a kilincset kezdte el cibálni.

- Engedj be. – kért Ariana.

- Hagyjatok, kérlek. – könyörögtem.

- Srácok. Hagyjátok. Ha megnyugodott úgyis lejön. – hallottam meg Niall hangját. A kilincset elengedték, majd leballagtak a lépcsőn…