17.rész

                                                                ~ Hadi sérült ~

Másnap viszonylag elég korán kelhettem fel. Szombat volt, tehát nekikezdtem a nagytakarításnak. Letörölgettem a portól, felmostam, a szobában felporszívóztam. Miután a ház csillogott villogott, fáradtan ültem le a kanapéra, és elővettem a laptopomat. Pár kérdésre válaszolgattam, képeket nézegettem, szokás szerint kicsit felidegesítettem magam, majd kikapcsoltam az egész készüléket. Csak ültem és számoltam a másodperceket. 11 óra volt, de Ariana még sehol. Mindig is sokáig aludt, így a munka rám maradt. A fülhallgatót a fülembe tettem, átöltöztem melegítőbe, egy napszemüveggel takartam el a szemem, majd írtam egy cetlit Ariananak. „Elmentem futni, telefon nálam van. Kitakarítottam, megköszönném, ha vigyáznál a rendre”. Felragasztottam a hűtőre, hiszen felkelés után mindig oda megy legelsőnek. A nap odakint hét ágról sütött, ember viszont alig volt az utcán, hiszen szombat van. Ilyenkor mindenki pihen. Elindítottam a lejátszóban az éppen következő zenét, majd elindultam. Mindig is szerettem futni. Jó sport, és ráadásul teljesen kikapcsol közbe az ember. London utcái kihaltak voltak, néhol-néhol pillantottam meg pár embert, akik a boltból igyekeztek hazafele. Nem tudom meddig futhattam, mikor lelassítottam, és sétálni kezdtem. A légzésemet próbáltam normál tempóba visszaállítani, miközben a telefonomon ügyködtem valamit. A következő emlékem, hogy valamibe beleütközök és a földön kötök ki, az illetővel együtt. A kezem elképesztően fájt, mozgatni nem bírtam.

- Basszus. – mondtam, miközben kiráncigáltam a fülhallgatót a fülemből.

- Bocsi, nem figyeltem. Jól vagy? – kérdezte egy mély hang. Még mindig nem néztem az illetőre, csak a kezemet vizsgálgattam. Be kellett hogy lássam, eléggé bevertem, hiszen lilulni kezdett, és a mozgatás egyáltalán nem ment.

- A kezem az fáj. – szisszentem fel.

- Gyere segítek. – nyújtotta a kezét. Csuklóján óra volt, igazi menő pasis. Mikor felálltam, és felvettem a telefonomat a földről, a segítőmre néztem. Hangja alapján már eddig rájöttem, hogy fiú. Korombeli lehetett; napszemüveg volt a szemén, egy farmer, melynek ülepe a térdéig ért, és egy kapucnis hosszított felső.. a haja fel volt zselézve. Másik kezében egy gördeszkát fogott, valószínűleg ezért jött nekem ekkora sebességgel.

- Jól vagy? – ismételte meg a kérdését, miközben végignézett rajtam.

- Mondjuk. – nevettem zavartan.

- Várj.. Te.. Lisa Hemstwort vagy? – szépen lassan levette a szemüvegét, majd beleakasztva felsője nyaka részébe és felém nyújtotta a kezét. – Szia. Blake vagyok. – húzta fel szája szélét, és arcán néhány gödröcske alakult ki.

- Szia. – viszonoztam a mozdulatát, de kezembe éles fájdalom nyilallt. – Áh.. – szisszentem fel hangosan, majd megfogtam fájó kezemet.

- Szerintem ezt nézessük meg egy orvossal. – bökött a kezem felé.

- Nem kell. Csak megütöttem kicsit. – vágtam vissza gyorsan. Nem akartam orvoshoz menni.

- Pedig jobb lenne. Mutasd. – fogta meg óvatosan a kezem. Megnézte, majd megcsóválta a fejét. – Szerintem eléggé megzúztad. Gyere, elviszlek, hiszen az én hibám. – fogta meg a deszkát, majd mutatta, hogy kövessem.

- Tényleg nem szükséges. Jól va..

- Lisa.. kérlek. Nem akarom, hogy miattam legyen bajod. – nézett rám kérlelve. Kék szeme gyönyörűen csillogott. Csak megforgattam a szemem, majd követni kezdtem.

- Amúgy, honnan ismersz? – tettem fel neki a kérdést.

- Most viccelsz? – nevetett. – Téged mindenki ismer. – nézett rám.

- Komolyan? – ijedtem meg.

- Igen. Te nem is tudtad? – képedt el.

- Valójában sejtettem, de reméltem, hogy nem így lesz. – magyaráztam.

- Szerintem szerencsés vagy. Meg persze gyönyörű. – kacsintott rám.

- Előre szólok, hogy felesleges a próbálkozásod. Nem tudsz zavarba hozni. – mosolyogtam.

- Nem azért mondtam. Vagyis részben igen. – nevetett. – De tényleg így gondolom.

- Akkor köszönöm. – túrtam hátra a hajam.

- Kár, hogy van pasid. És nem is akármilyen. – bámulta a földet.

- Megköszönném, ha bemutatnál neki. – értetlenül kapta fel a fejét. – Ugyanis, nincs pasim. – nevettem zavartan.

- De hát az a One Directionös gyerek, az a göndör, az nem?

- Harry? Nem az.. csak haverok vagyunk.

- Most komolyan mondod?

- Úgy nézek ki mint aki viccel? – mutattam végig magamon. Szépen lassan végigmért, majd nevetve válaszolt.

- Nem.

Megérkeztünk az orvoshoz. Leültetett egy ágyra, majd megvizsgálta a kezem. Sokat kérdezősködött, melyekre monoton hangon válaszolgattam.

- Úgy néz ki, hogy nem tört el, de egy kis csontrepedés van. Begipszelem és 1-2 hét múlva minden rendben lesz vele. – mosolygott.

- Be kell gipszelni? – kérdeztem meglepődve. Nem gondoltam, hogy ekkora a baj.

- Igen. Az elülső csontja megrepedt, és egy kisebb ütéstől is képes lenne most már eltörni. Ezt megelőzve, begipszelem. – magyarázta.

- Remek. – sóhajtottam. Blake egy „sajnálom”-ot tátogott az ajtóban.  – Semmi gond. – tátogtam vissza. A doki telepakolt fehér kötéssel, és a nyakamba kötötte a végét. Szuper, hadi sérült lettem.

- Elnézés kisasszony, de kérhetnék egy aláírást? A lányom nagy rajongója. – tartott elém egy kis papírt és tollat. Nem szóltam semmit, csak ráfirkantottam a nevem. Köszönöm áradat után, Blake –el az oldalamon sétáltam ki. Odakint száz ágról sütött a nap, valószínűleg délután lehetett. Ahogy kiértünk, a telefonom vadul csörögni kezdett. Kihalásztam a zsebemből, majd meg se nézve ki az, felkaptam.

- Haló. – szóltam bele.

- Lisa, hol vagy? – kérdezte Liam. – Itt vagyunk nálatok, de sehol nem voltál. Minden rendben? – aggódott.

- Nyugi Liam. Minden rendben. Most jöttem ki az orvostól, és máris..

- Orvostól? Mit kerestél te ott? Mi történt? – kiabált Harry.

- Harry. Nyugi.. Nincs semmi baj, ha hazamentem majd elmesélek mindent, de most leteszem. Szia. – csaptam le a telefont meg se várva a válaszát.

- Nagyon fontos vagy nekik. – nevetett Blake, majd mellém érve, elkezdtünk haza fele sétálni.

Blake